• 

Táncosok, akik Los Angeles utcáit uralják...

Árvák, utcagyerekek, akiket mindenki megvet, pedig nem is tudják milyen
tehetség rejtőzik bennük.
Az utca nevelte őket. Az utca volt az otthonuk.  Az utca tanította
meg őket mozogni
a
zene ritmusára.

Hiszen körülöttük minden él, mozog, zenél. Nekik, zene az esőcseppek
kopogása, az autók száguldásának zaja, és minden más,
ami hangot tud kiadni.

Már évek óta dúl a harc két csapat között, a

hatalomért.
Mert aki győz, uralhatja Los Angeles összes sikátorát.
Azonban nem csak ők akarják maguknak a győzelmet.  
A hét tánccsapatnak nincs könnyű dolga.
Legyőzni a Démonokat, és  Lovagokat nem könnyű.
Két személy.
Tűz és Víz.
Élet és Halál

Kövesd végig kalandos útján: Erina Brightmoret, aki utcagyerekből,
a város legjobb táncosává válik...

 

------------------------------------------------------------------------------------------

 

Egy kis aláfestőzene:

1. fejezet.

 

Félek... Már megint... Nem, inkább még mindig...


Olyan szánalmas vagyok... Mit érek azzal, ha a régi házunk romba dőlt falainak támaszkodom, és a régmúlton merengek?
Érzem, ahogy a szennyes víz, a rozsdás esőcsatornából a hajamra csordogál, hogy azután végig follyon a hátamon. Az ócska szemetes fedelét, régóta csapkodhatja már a szél: egyik fele törött, a másik meg már rég nincs meg... Kezeimet hosszú feketés hajamba túrom, és kisimítom azt a néhány tincset a szememből, ami már régóta idegesít.Az emberk lenéznek, nekik csak egy utcagyerek vagyok. Bár megértem őket...
De akkor is... Ha az ember az utcán él, akkor már koszosnak, butának, és neveletlennek kell lennie. Még szerencse, hogy itt senki nem láthat meg. A hatalmas konténer eltakar a járókelők elől. Nem láthatnak be a sikátorba.
Emlékszem még néhány vicces dologra. Nem is volt olyan régen... Emlékszem, arra amikor az egyik régi barátnőm, a sötétben összetévesztett egy macskával, mert a zöld szemeimre azt hitte, hogy egy ilyen cirógatásra alkalmas, kis szőrgombócot talált...
Lett nagy nevetés mikor kiderült, hogy "csak" én vagyok az. Emlékszem, mikor kikerültem az utcára, olyan esetlen voltam, hogy szinte minden kőben orra buktam, minden pocsolyába beleestem, belecsúsztam. Ott van még az is, amire nem szívesen emlékszem vissza, de mégis a szeme elé tolakodnak azok a borzalmas élmények. A nap, mikor kikerültem az utcára. Édesanyám fájdalmas kiáltásai, annak a pszichopatának az őrült nevetése, az emberek rémült, tehetetlen tekintete. Ezek mind a szívembe vésődtek... Nem maradt nekem más csak a tánc.
Milyen rég volt, mikor még anyukám megdorgált, mert szoknya helyett inkább nadrágot hordtam, hogy tanulás helyett, inkább a táncteremben töltöttem el az összes időmet, és balettoztam.
Azóta sok táncra megtanított az utca... A balett helyét átvette a Hip Hop, és most jól érzem magam. Már ez az életem. Legyen bármilyen rossz, ki fogom bírni! Nem adom fel egykönnyen!
- Hé cukorfalatom megint mit ülsz ott? Csak azt ne mond, hogy megint a te szomorú sorsodon merengsz! - ordította Nicole az egyik, nem is, inkább a legjobb barátnőm.
- Jaj Nicole, mondtam, hogy ne szólíts cukorfalatnak! - mondtam kelletlenül.
- Mert miért ne? - dugta cuki pofáját az arcomba, már megint...
- Mert ne! Kértelek nem? - mondtam, és az arcába mosolyogtam. - Te is utálod ha Nicco-nak szólítanak nem ?- kérdeztem.
- De az hülyén is  hangzik! - vágta be a durcást barátnőm, de tudtam, hogy ezen nem sértődik meg.
Újra megjelent az a letörölhetetlen vigyor a képéről. Hát most mit tudok tenni?
Mindig árad belőle az optimizmus, alig lehet lelőni. Kész katasztrófa... De nem bánom, mert sokszor volt olyan, mikor ez a megtörhetetlen optimizmus rángatott fel a földről.
Nicole valami eszméletlenül jól rajzol, de olyan önbizalomhiányos, hogy az már fáj...
Sokszor mondták már neki, hogyha eladná a rajzait kitörhetne innen, de ő hallani sem akar róla. Mikor én is ezzel nyaggattam csak szelíden elmosolyodott, és eltussolta a dolgot.
Na igen, ez jellemző!
- Na gyere már te szerencsétlen királykisasszony, táncolnod kéne, irány gyakorolni! - elfanyalodott a képem. A nyelvemen volt már egy epés megjegyzés, de inkább lenyeltem.
- Ne ne ne kérlek, csak azt ne! Fájnak a csontjaim, tropára vagyok! - nyöszörögtem tüntetőleg.
- Jó oké, de akkor legalább tegyél rendet a lakásodban, de sürgősen! - mondta parancsoló hangon.
- Fogadjunk azért akarsz velem rendet rakatni, hogy kitehesd a legújabb képedet! - mondtam neki sunyin vigyorogva. Nagyra nyíltak a szemei, úgy nézett ki, mint egy édes kis Teddy mackó, a göndör fürtjeivel amit annyira szeretek birizgálni.
- Honnan tudtad? - kérdezte már megadva magát, egy hatalmas bárgyú vigyorral.
- Ismerlek. Ennyi nem elég? - kérdeztem nevetve. Már láttam rajta, hogy ő sem bírja sokáig, és mindjárt robban a bomba.
- De igen, persze hogy elég! - mondta már nevetve ő is.
- Nekem még rémlik valami abból, amikor úgymond a szárnyaid alá vettél. Emlékszem, mikor egy újabb pocsolyás baleset után ott álltam előtted csurom vizesen, te meg megsajnáltál.
Igaz, hogy nem szóltál egy szót sem, de tudtam, hogy mit akarsz. Megfogtad a kezem, és elrángattál az akkori otthonodba, egy jó kis eldugott pincébe. Belegondolni sem merek, hogy ez mind akkor volt mikor 5 éves voltam, most meg vagyok 17. Vicces nem?
Emlékszem, megkérdezted tőlem milyen ruhát szeretnék felvenni. Egyből rávágtam, hogy szoknyát, pedig azt mennyire utáltam - keserűen felnevettem -, hisz mint minden táncos, mindig nadrágba jártam. Talán azért mondtam azt, mert anya ezt szerette volna. Igaz?
- Biztosan, ebben nem kételkedem, de arra azért gondolj, hogy meddig volt rajtad! - mondta aprót mosolyogva.
- Az már mellékes dolog! - mondtam, és az én szám is egy szomorú mosolyra húzodott.
- Te Er, lehetne egy hatalmas kérésem? - kérdezte, miközben leült velem szemben a sáros földre.
- Hát persze, mond csak nyugodtan úgyis megengedem, hisz még mindig jó sokkal vagyok az adósód. - válaszoltam, majd elnémultam, várva a kérést.
- Lakhatnék nálad egy huzamosabb ideig?  A többiek kirúgtak a házból, és most nincs hova mennem. - mondta, majd rám nézett, és egy olyan "nemtudszellenállnimerttúlcukivagyok" pillantást is megengedett magának.
- Azok az idióta barmok mi a picsáért rúgtak ki? - kérdeztem khm, eléggé felfokozott lelkiállapotban.
- Hát persze, te hülyelány! - mondtam neki majd megöleltem, de ő meg lenyomott a földre, ráadásul arccal lefelé.
- Mit mondtál? Hogy én, hülyelány? Vigyázz, mit mondasz kis pisis, idősebb vagyok nálad! - kiabálta, de már majdnem megfulladt a nevetéstől. Alig kaptam levegőt, kapálóztam mint egy eszeveszett őrült, majd mikor kis oxigén jutott a tüdőmbe, visszavágtam.
- Mi? Ugyan már az a két év! Cöhh... Azt akár nullának is vehetjük, kisanyám! - mondtam neki gúnyosan, de a végére már majdnem meghaltam a röhögéstől. Így birkóztunk egy jó ideig.
- Akkor mehetünk is! - mondta, miután feltápászkodott, és a vállára kapta a kis bőröndjét. Leesett az állam. Mégis honnan a büdös francból tudta, hogy meg fogom neki engedni?
- Szóval te előre készültél? Ilyen kiszámítható vagyok? - kérdeztem egyre vörösödő fejjel.
- Nem nem, csak... szóval... tudod... az úgy volt... - dadogta.
- Na, hogy is volt? - magyarázatot követelve sétáltam felé, mire ő megfordult, és elrohant.
Alig bírtam magammal, úgy éreztem, ha nem kapok azonnal valami nyugtatót, menten meghalok. Már nagyon fájtak a rekeszizmaim, de nem tudtam, vagy nem akartam abbahagyni a nevetést...
- Gyere már vissza Nicole! Azt sem tudod merre kell menni! - ordítottam utána még mindig viháncolva. Majd mikor megállt, és lassan megfordult, ahogy a western filmekben szokás, egy újabb megállíthatatlan vihogó görcs tört rám.  Kis híja volt, hogy el nem hasaltam, mert annyira összegörnyedtem... De most komolyan, abban a percbe még el is hittem, hogy a bőröndjéből előkap egy pisztolyt, és lepuffant. Puff! Ennyi lett volna az egész...
Megmarkoltam a számomra oly fontos, apró kis homokórát, amit mindig a zsebemben tartottam, majd elmosolyodtam
Nevetve indultam el barátnőm felé, de akkor még nem is sejtettem, hogy mégiscsak közelebbi ismeretséget fogok kötni egy pisztollyal, és az életem fenekestül felfordul...

 

---------------------------------------------------------------------

 

2. fejezet.

 

Boldog vagyok... nagyon... de csak néhány pillanatig...

Hangos nevetés szűrődött ki egy régi, elhagyatott ház pincéjéből. A pincének csak két kicsi ablaka volt, a járdaszegéllyel egyvonalban. Az egyik ablak ki volt nyitva, a másik ki volt törve. A törött ablakba néhány plédet és újságpapírt próbáltam ragasztani a hideg ellen. Lassan elkezdett csöpögni az eső. Hideg volt, sírt az ég, de a boldogság hangjait nem tudta megszünteni, a nevetés nem maradt abba. Az eső miatt olyan érzése volt az embernek, mintha a város is el akarna folyni. Mintha menekülne az igazságtalan valóság elől. A földbe mélyített helységbe egy rövidke, megviselt lépcső vezetett. A lenti ajtó környékét ellepték a nagy szemetes zacskók, amiket megpróbáltam odébblöködni. Apró rágcsálók; egerek és patkányok szaladgáltak rémülten az előtérben, a zsákok között. Újra felharsant a nevetés. A kis szobában egy ágy, és egy kis éjjeliszekrény volt beállítva, de a rengeteg kacat miatt alig lehetett közlekedni odabent. Elszakított, vagy eltépődött ruhák, anyagok lógtak a falakról, ahol a beázás miatt leomlott a vakolat, ahol a festék ronda feketére változott, vagy csak a díszítés kedvéért. A sarokban még egy törött lapát, egy ugyanilyen állapotban lévő vödör, és néhány darab elrepedt tányér hevert. A falon az üres helyeken, azonban gyönyörű képek, és festmények lógtak. Érdekes összhatást keltett a nagy rumli, és a múzeumba illő képek egyvelege. A kis lakásomat félhomály lengte be, a gyertyáknak köszönhetően, melyeket akkor gyújtottunk meg, mikor megérkeztünk. Körübelül negyven, apró kis világító folt volt körülöttünk.
Rég nevettem ilyen jól, rég voltam ilyen boldog. Hihetetlen, de Nicole mindig megtudott  nevettetni. Ebben a pillanatban is szakadtunk a nevetéstől, mert drága és egyetlen barátnőm, grimaszokat vágott egy gyertya halvány fényénél. Elég érdekesek lettek a végeredmények.
Hiába volt majdnem húsz éves, ő már csak ilyen marad, és én meg így szeretem.
Egy újabb figuránál, nem bírtam tovább. Az agyam lefagyott, és valószínű, ez az arcomon is látszott. Amikor megszólaltam olyan hangot sikerült eltalálnom, hogy mások azt hihették, egy zombi vagyok aki most jött vissza a túlvilágról, hogy őket kísértse...
- Most ért el a sokkhatás - nyögtem ki végül. Itt érkeztünk meg, az idegbaj legkritikusabb határáig. Nevetésünket valószínű a szomszéd városban is hallották.
- Hogy tudtál ilyet kinyögni? - kérdezte Nicole a hasát fogva, néhány szakadt párnán a földön ülve.
- Nem tudom, csak úgy jött. Kérsz egy kis nasit? - tettem fel a kérdést még mindig nevetve. Elindultam a kis szekrény felé, majd egy kis tálba öntöttem a maradék mogyorót. De a tál félig repedt volt, amit nem vettem észre, ezért az összes rágcsálnivaló a földre hullott. Csak néhány darab maradt az edényben. Keserűen felnevettem. Azt mondják hatalmas erő, és bátorság kell ahhoz, hogy ezt a keserű, szánalmas érzést, egy nagy, fehér maszk mögé száműzzük. Nekem megvolt hozzá minden képességem...
- Hagyd, segítek összeszedni! - mondta barátnőm, majd letérdelt mellém, és segített összeszedni az elszóródott szemeket. Koszos volt a padló, ezért inkább kidobtuk azt is, amit fölszedegettünk.
- Erina, már megint koszos a nadrágod! - szólt rám Nic szúrós hangon, újra. Mikor megjöttünk az első dolga az volt, hogy keresett néhány használható ruhadarabot, és szinte átöltöztetett... Egy buggyos, lyukas farmernadrágot talált, meg egy vastagpántú toppot, ami szabadon hagyta az egész hasamat, és hátamat. 
- Ööö... bocsi? - kérdeztem félszegen mosolyogva, miközben egyre közeledtem a fal felé.
Reccs... reccs... reccs...
A hang sokáig visszhagzott a fülünkben. Sejtettem mi volt az, de nem akartam tudomást venni róla. Azt kívántam, bár kitudnám kapcsolni azt a szorongató érzést, ott belül.
A homokóra eltörött...  Éreztem... Biztos, mikor levetettem a nadrágom, kiesett a zsebemből...
Nem jött ki hang a torkomon, még a maradék levegő is bennakadt. Akkor eszembe jutott amikor egy esős napon, a kis homokórámat pörgettem az ujjaim között, és néztem ki a fejemből. Gondolkodtam... Hiába hívtak a többiek, hogy menjek velük játszani, ugráljunk a jó nagy pocsolyákba, én maradtam a kis szobában. Akkor egy hete voltam az utcán...

Néztem, ahogyan a sárgás homok ami oly sokat jelentett nekem, hogyan terül szét a talpam alatt. Ennyi maradt a régi életemből. Anyáék homokórája, ami a szobájukban, az ágyuk fölött függött. A lábam vérzett de nem foglalkoztam vele, bár éles fájdalom hasított a bokámba, mikor az elrepülő szilánkok belemartak. Akkor, ott, csak az foglalkoztatott, hogy milyen emlék maradt még a boldogsából, a gazdagságból, az örömből, a családomból.
Semmi...
Ez volt az utolsó tárgy, ami rájuk emlékeztetett. A vérem, és az aranyszínű homok keveredett egymással, érdekes színt kölcsönözve a múlt árnyainak. Nicole a szája elé kapta kezeit, és halkan felsikoltott.
- Te jó ég! Erina, te vérzel! - mondta falfehéren, és megpróbálta bekötözni a bokámat. Csak álltam ott megkövülve, nem tudtam felfogni, hogy  mi történik körülöttem. Valami matatást éreztem a vérző lábam körül. Más nevetségesnek találhatta volna, hogy ennyire ragaszkodok egy apró kis vacakhoz, amit akármelyik bolhapiacon akár ingyen is  megkap. De ez a vacak jelentette nekem a menedéket a csapongó érzéseim elől. Olyan volt, mintha homok helyett én folydogálnék a két kis üvegrész között, és most az életem folyna szét. Mire megmozdultam, Nicole már összeszedte a homokot, és egy kis rongyba öntötte. Apró madzaggal kötötte át a száját, hogy az értékes tartalom ne szóródjon szét megint.
- Már megint! De miért? Miért pont velem? Miért... - nyöszörögtem bánatosan, miután elbotorkáltam az ágyhoz, és lerogytam a mocskos lepedőre. Magamra húztam a kicsi takarót, és elkeseredettem sírni kezdtem. Nicole odajött hozzám, bemászott a takaró alá, a hátát a falnak vetette, majd halkan vigasztalni kezdett.
- Jaj Er, ne szomorkodj, nincs semmi baj! - suttogta.
- Dehogyisnem! Még hogy nincs baj! Mos tmár tényleg nincs semmim a családomról! - fújtattam a takaróba.
Valószínű, hogy Nic nyugtatásának köszönhetően, fél óra múlva már az álommanó karmai között voltam. A sok edzéstől fájó végtagjaim miatt kevesebbet alszom éjjelente. Néha olyan erősen nyilallt a lábam, hogy ordítottam fájdalomtól. Nem volt pénzem fájdalomcsillapítóra, nemhogy valami orvosi kezelésre. Azt a kis pénzt, amit a táccal összegyűjtök, ételre és egy kis vízre költöm, már ha beengednek az üzletbe...
Az utolsó mondat, amit Nicoltól hallottam, mielőtt elaludtam, megdöbbentett.
- Nyugi, holnap visszakapsz mindent, és még talán többet is! Fogadni mernék, hogy elfelejtetted. - mondta halkan. Azt hihette, hogy már alszom. Végül is félig igaza volt. De nem tudtam mire értette, ezt a néhány szót.

 

 

*   *  *

 

 

Másnap reggel egyedül ébredtem. Nicole már nem volt sehol. A fejem még sajgott a tegnap este miatt. Szomorú voltam a kis emléktárgy miatt, de hát a múltat már nem lehet visszacsinálni. Az ajtó résnyire nyitva volt, a beszűrődő meleg ébreszthetett fel. Nyár közepe volt, ezért nem lepett meg annyira. Nem bírtam magammal. Ahelyett, hogy inkább aludtam volna, kikászálódtam az ágyból, és felöltöztem. Ugyanazt vettem föl, ami tegnap volt rajtam...
Los Angelesnek ebben a negyedében, sok volt a ledőlt, omladozó ház. Pár lépés után, törmelékek állták el az ember útját. Ezért volt jó ez a környék. A hatóság keze ide nem érhetett el, bár itt is voltak emberrablók. Elvitték azokat akiket kézre kerítettek, valószínű dolgozásra kényszerítették őket, pedig legtöbbjünk még csak gyerek volt. Itt ilyen az élet... A környék legmagasabb épületének Sky-high volt a neve. Égbenyúló. Ironikus nem? A belvárosban ma már sokkal magasabb tornyokat is lehetett látni. Néhány hónapja találtam egy összetörött táblát, amibe az épület neve volt belevésve. Akkor minden időmet az töltötte ki, hogy megkeressem, és összeillesszem a darabokat. Az épület bejárata elé hatalmas kőtömbök estek le a felsőbb szintekről, ezért elég nehéz lett volna ott közlekedni. De én nem is arra mentem. A kis méretű felhőkarcoló oldalán, ott volt a tűzlétra...
Rozsdás volt, és régi, de használni még elég rendesen lehetett. A Sky-high tetejét levitte egy erősebb orkán, a tartógerendák is elég régen készülhettek. Nem tudom, milyen idős ez az épület, de a neve arra utal, hogy egykor ő volt a város legmagasabb pontja. Fölugrottam a tűzlétra első emeletére, ami közel egy és fél méterre volt a földtől. Nem volt megerőltető. Több mint tíz éven át, ez volt a napi programom: magas falakat ugráltam át, drótkerítéseken másztam keresztül, és sajnos néha még futnom is kellett, mert gyakran üldöztek az ellopott kis élelem miatt. A táncot nem elég szeretni, nem elég tudni a lépéseket, jó kondi is kell hozzá... De milyen áron? Most is vártam az égető fájdalmat, ami fájó lábaimat kínozta néha, de szerencsére elmaradt. Még jó, hogy nincs tériszonyom. Több mint tizenöt emeletnyi, rozsdás tűzlétrát másztam meg, és fönn voltam a Sky-high tetején. Szélcsendes idő volt, csak néha-néha fujdogált egy kis gyenge szellő, így letudtam ülni a felhőkarcoló tetejére. Körübelül 25 méter magasból szemléltem a körülöttem elterülő telkeket, házakat, amiket már nagyon megviselt az idő. Láttam a lerombolt házat aminek a pincéjében lakom, és láttam a többi gyerek lakhelyét is. Pontosan megtudtam mondani, hol lakik Emily, Diana, Eric, és Clau lakását is messziről kiszúrtam. Jó érzés volt, de mégis olyan furcsa... Mintha hamarosan elveszíteném őket. Badarság, hisz én mindig is itt fogok maradni.
Egy kis gyenge szellő belekapott a hajamba, és kisöpörte azt a fülem mögül. Olyan volt, mintha a két városrészt egy hatalmas fal választotta volna el. Mintha csak két világ lenne. A távolban, a még alacsonyan lévő nap, narancsba, és rózsaszínbe festette Los Angeles másik részét. Gyönyörű volt. A másik oldalt, hatalmasabbnál hatalmasabb, üvegből épült házak uralták. Tényleg egy másik, elérhetetlen világ...
Lassan már fél órája üldögéltem a tetőn, mikor visszaindultam. Nicole már biztosan ott van.
Mikor visszaértem a lakhelyemhez, barátnőm már ott volt, és hatalmas lendülettel rohangált össze-vissza.
- Nicole, neked meg mégis mi a franc bajod van? - kérdeztem tőle vigyorogva. Hirtelen megfordult, és a kinézetéből arra következtettem, hogy egy elég rendes szívrohamot hozhattam rá.
- Áá, szia Er, hát csak tudod, egy kicsit rendet rakok. - mondta egy kicsit akadozva. Gyanús volt nekem valami.
- De miért is?
- Hát, mert olyan nagy rendetlenség volt itt, és hát alig fértünk el, meg tudod jól, hogy milyen rendmániás vagyok. - hadarta el gyorsan, arcán a boldog idióták mosolyával.
- De én nemrég raktam rendet! - mondtam.
- Khm...
- De hát mondom...!
- Khhhmmmm... - ezúttal egy kis szemkimeresztés is társult a hangokhoz.
- Most mért nem hiszed el? - kérdeztem tőle csípőre tett kézzel.
- Ne csak állj ott, mint aki karót nyelt, inkább segíts, mert mindjárt megfulladok! - zihálta Nicole, mikor rájöttem.
- Ó baszki, a porallergiád, te idióta miért kezdtél el rámolni, már rég nem törölgettem!
- Na bevallod, hogy nem volt itt semmiféle rendrakással egybekötött takarítás? - kérdezte Nic, mikor már kint veregettem a hátát az utcán.
- Jó oké, de azért örülök, hogy egyben vagy.
- Aha, én is, de légyszi menj el a boltba és hozz egy kis... akármit amit akarsz, csak menj! - kezdett el szinte hátulról rugdosni Nicole.
- Oké, oké megyek már! - hadartam, és már futottam is. Valami tényleg nem stimmel.

15 perc múlva...

- Itt vagyoooook! - robbantam be lakásom ajtaján, azt remélve, hogy megijeszthetem Nicole-t, de ez nem nagyon jött össze. A következő pillanatban hatalmasat sikítottam. A kiváltó ok:
- MEGLEPETÉS!!! - ordították a barátaim, mire én majdnem infarktust kaptam, és ezt még tetézte, hogy Eric hátulról még rám is ugrott...
Azokban a másodpercekben, azt hihettem, hogy kitört a harmadik világháború, így hát egy erőteljes ütéssel, jól orrba nyomtam azt a valakit, aki hátulról nem akart elengedni. Utána esett le, hogy mit csináltam...
- Bakker Er, betörted az orromat! - nyöszörögte Eric, ahogy az orrát fogdosva megpróbált felállni. Erre mind az öten elkezdtünk nevetni. Csak Eric szitkozódott félhangosan.
- Tulajdonképpen, miért is jöttetek? Mert az első számú terv, hogy kinyuvasszatok félig sikerült! - nevettem feléjük fordulva.
- Ez igaz, majdnem sikerült végeznünk veled, de valahogy úgy sült el, hogy inkább te próbáltál meg kinyírni engem! - nevetett már Eric is.
- Te balfék, hát nem is emlékszel, nem rémlik semmi? - kérdezték döbbenten.
- Nem. Miért kellene, hogy valami derengjen?
- Ma van a szülinapod Erina! Ma vagy 18 éves! - ordította a fülembe Clau.
- Jéhhh, tényleg teljesen elfeledkeztem róla - mondtam nekik mosolyogva. - De gyertek, üljünk le. Szerencsére a boltban hosszú vívódás után a nasi mellett döntöttem, ezért most volt minden.
Néhány perc múlva Emily, és Diana felálltak, és elkezdték, a szokásos happy birthday-t énekelni, mondanom sem kell, csak kicsit volt hamis, de az a kicsi az nagyon.
- Na, most hogy már ez is megvolt, ideje odaadnunk az ajándékodat. - mondta Nicole, majd elővett a zsebéből egy kis ronnyba csomagolt valamit. Mind az öten megfogták, és úgy adták oda nekem. Egy gyönyörű homokóra alakú nyaklánc volt benne.
- De srácok ez egy vagyonba kerülhetett! - kiáltottam fel, de arcomat már ellepték a könnyek.
- Nem is - mondták egyszerre.
- Abból a homokból van, ami a régi homokórádban volt. - mondta mosolyogva Clau.
- Ericnek van egy kinti ismerőse, ő olvasztatta meg a homokot, hogy ilyen szép üveg legyen belőle. - mondta Nicole. Sajnos más anyagokat is hozzá kellett adnia, remélem nem baj. - mondta szomorkásan Eric.
- Kit érdekel? - ugrottam hüppögve mind az ötük nyakába. Vállaim rázkódtak a sírástól, miközben szorosan öleltem őket. Más mit meg nem adna azért, hogy ilyen barátai legyenek...
- De ez még nem minden - bontakozott ki az ölelésből Emily, és Diana-ra pillantott. - Diana bűvészkedett egy kicsit a süteménnyel is.
- Képzeld Erina, felvettek próbaidőszakra egy pici cukrászdába, nem messze innen! - újságolta Dia, miközben egy olyan tortaféleséget tett le az asztalra. Azon nyomban felálltam, és a félig meddig rendbe rakott lakásban, egy kés után kezdtem kutatni.
- Ezaz, megvaaan! - kiáltottam lelkesen, és indultam is volna vissza az ágy felé, ahová a többiek a sütit letették. Elég érdekesre sikeredett a visszaút, ugyanis az ágytól fél méterre elnyaltam a padlón. Kezembe a késsel elkezdtem nevetni.
- Na jó oké, ez kicsit félresikeredett. - mondtam, miközben feltápászkodtam. Felszeltük a tortát mikor Emily megszólalt:
- Hé Er, nem teszed fel a nyakláncot?
- De igen, persze! - szóltam vissza mosolyogva.
- Én én én én! - kiáltozott Eric. - Légysszziii, hadd tegyem feeel!
- Oksi, csak akkor gyere már! - mondtam, és a kezébe nyomtam egy vékony láncot.
Eric a hátam mögé állt, és bekacsolta a nyakláncot. Éreztem meleg leheletét a nyakamon, és megborzongtam. Egy régi emlékkép tolakodott a szemeim elé:

... Sötét volt már, késő este.
Féltem, az égő szobából nem volt kiút. Másodpercek múlva az ajtó kitárult, és egy nálam jóval idősebb fiú rontott be rajta. Fölkarolt, megpróbált kivinni. Bár fiatal volt, nem volt gyenge, simán elbírta a súlyomat. Biztos táncolt, vagy úszott. Éreztem meleg leheletét a nyakamon, ahogy fejét odahajtotta az enyém elé, hogy megvédjen a repkedő, égő fadaraboktól... Nem tudtam mi lesz velünk. Mikor végre nagy harcok árán kiértünk az utcára, gyorsan egy piros ruhás tűzoltó kezébe nyomott, majd eltűnt. Nem tudtam utána szólni... Csak néztem, a bácsi karjából az égő házunk maradványait, miközben sikoltoztam amennyire csak a torkom engedte, de a szememből már nem peregtek könnyek. Sírni már nem tudtam. A fiúnak még a nevét sem voltam képes megkérdezni. Nem tudtam ki mentett meg, de az biztos volt, hogy az életemet köszönhetem neki...

Az emlékáradat csak néhány pillanatig tartott. Gyorsan elhúzódtam Eric elől. A többieknek nem tűnt fel semmi.
- Köszönöm, nagyon szép, és pont passzol is. - nyögtem ki mosolyogva.
- Tényleg Er...... - Nicole mondandóját hatalmas fékcsikorgatás szakította félbe. Gondoltuk, hogy ez nem jót jelent, ezért mindannyian a falhoz lapultunk. A környéken egyáltalán nem szokott semmilyen autó járni. Clauval együtt az ép ablak alá menekültünk. Lassan kinéztem. Egy pár fekete cipő lépett ki, egy sötét színű, hatalmas terepjáróból. A cipők elindultak az autó raktere felé. Egy mély, érdes hang szólalt meg.
- Gyerünk te mocskos kölyök, kiszállás! - mondta a férfi, amint a hangjából rájöttünk. A gyerek valószínű nem engedelmeskedett neki, ezért az ismeretlen úgy rugdoshatta ki őt a raktérből. Az utcát betöltötte a gyerek sikoltásának hangja. Diana összeroskadt a hátsó fal mellett. Már ez is túl sok volt neki. Láttam, ahogy Eric odamegy hozzá, és átöleli. Komisz szikra gyúlt a szememben. Szóval így állunk? Mikor akartatok szólni erről? Akartam megkérdezni, de figyelmem gyorsan visszaterelődött az utcára.
- Nem azt mondtad, hogy itt rejtőzik a többi utcakölök? - ordította a férfi, a pici meg még jobban megijedt. Egy hang szólalt meg a kocsiból, ahonnan a fiút kirángatták.
- Hagyja őt békén, azt sem tudja, hogy mit beszél. A többiek nem is itt vannak, hanem néhány kerülettel odébb! - a hangból ki lehetett venni, hogy egy olyan húsz év körüli lány szólalt meg.
Clau kőszoborrá merevedett mellettem.
- Clau mi van veled? -  kérdeztem olyan halkan, hogy csak ő hallotta meg.
- A... a... nővérem az Erina, a nővérem...! - mondta reszketve.
- Mi, hogy Jenette lenne az? Biztos, hogy tévedsz! - mondtam neki már én is falfehéren.
Újra meghallottuk az idegen hangját.
- Igen? Erről mért nem tudtál szólni korábban? - üvöltötte lány szemébe. Majd egy hatalmas puffanás, és a lány vöröslő arccal, ott feküdt a koszos betonon. Tényleg Jen volt az.
- Ide figyeljetek! Most megyek és lekötöm valamennyire ennek a tuskónak a figyelmét, ti meg addig meneküljetek el! - suttogtam a megrémült táraim felé.
- Nem hagylak egyedül, én is megyek! - harciaskodott Eric.
-Ugyan már, nincs semmi fegyvered, nekem meg itt vannak a dobókéseim! Szerintem hat év alatt elég jól megtanultam célozni! - morogtam rá.
- Mi van, ha pisztolyuk van? - kérdezte félve Nic. Akkor nekem annyi. Gondoltam, de a többieknek nem szóltam semmit.
Eközben kint az utcán, a férfi megfogta Jent és visszalökte a kocsiba.
- Jólvan, akkor megnézzük ott is őket, de ha nincsenek ott, kinyírlak ugye tudod? - az utolsó pár szó hangsúlyából ki tudtam következtetni, hogy a férfi mosolygott... Gyorsan kirontottam a házból, és a másik fél elé vetettem magam. Leguggoltam, és  kirúgtam a lábait, mielőtt bármit tehetett volna. Gyorsan felugrottam, és odaordítottam Nicoléknak, hogy fussanak. Ők kiiramodtak a házból, felnyitották a terepjáró hátulját, kirángatták a többieket, majd futásnak eredtek. Ezt körübelül egy másodperc alatt. Eközben a férfi feltápászkodott és nekem támadt. Csak most láttam meg, hogy mekkora egy izmos állat. Volt egy olyan érzésem, hogy hatalmas szarban vagyok... A férfi felém ütött, de nem talált el, szerencsére sokkal fürgébb voltam nála. A következőkben úgy könyököltem hasba, hogy azt még egy igazi boxoló is megirigyelhette volna. Felismervén, hogy előnyöm csak néhány másodpercig tarthat, rohanni kezdtem. Balszerencsémre, a fickó felállt és utánam eredt, miközben a mellénye zsebéből egy pisztolyt  vett elő. Sajnálatomra a legrosszabb fajtából. Drága golyó volt benne, ami ha a testbe hatol, nagyobb sebet hagy, mint amikor távozik, ráadásul olyan anyagot tartalmaz, ami megbénítja az idegrendszer egy részét... Ajjaj Erina, rohadt nagy pácban vagy! Cikk-cakkban futottam, így elég nehezen tudott volna  meglőni, de ettől sajnos úgy kifáradtam, hogy muszáj volt lasítanom. Végső elkeseredésemben hátra fordultam, és megcéloztam a dobókéssel a jobb lábát, majd elhajítottam az éles fegyvert. A kés talált, a fickó felordított. De ekkor megtörtént az, ami remény utolsó szikráját majdnem kioltotta bennem. A szikra másik fele, egy piciny lángocska maradt csupán, ami abban reménykedik, hogy nem fogok meghalni... Amikor visszafordultam, a lábamba hatalmas fájdalom nyilallt, de annyira erősen, hogy felsikoltottam. A férfi kihasználta az alkalmat, és lőtt. Bár eltudtam vetődni annyira, hogy a golyó ne érintse egyik fontos szervemet se éreztem, ahogy valami a vállamba csapódik. Hirtelen minden összefolyt a szemem előtt. Nem láttam semmit. Ösztöneim azt mondogatták, hogy fussak, meneküljek, a halál elől. Utolsó tartalékaimat beleadva, nekiiramodtam, bár már nem tudtam tisztán gondolkodni. Átugrottam egy nagy kőfalat, bár nem tudtam, hogy voltam rá képes. Az a rohadt mocsadék pont a bal vállamat lőtte meg. A picsába, hogy pont a bal felem az erősebb, és ráadásul balkezes vagyok. Hát Erina, nem fogsz mozogni egy ideig, de az is lehet, hogy már semmikor se. Megkönnyebbülten hallgattam, ahogy a férfi lépéseinek zaja, ami annyira lüktetett a fejemben, hogy elnyomott minden más zajt, egyre csendesedik. Pillanatok múlva, a monoton kopogás abbamaradt. Tudtam, hogy már nem követ. Leroskadtam, egy hatalmas szemeteszsákra. Minden maradék erőmet, amit még kitudtam sajtolni remegő testemből arra fordítottam, hogy a lüktető fájdalmat csökkentsem, és valamilyenszinten lecsendesítsem kapkodó lélegzetem. A nyakam megmerevedett, alig tudtam elfordulni, kezdtem érezni a méreg hatását. Miközben mozogtam, a méreg gyorsabban terjedt szét a testemben. Most már biztosan végem. Lassan oldalra fordítottam a fejem, de azt kívántam, bár ne tettem volna. A bal oldalam teljesen vérben úszott, összemocskolva ruhámat, és a hajamat is. Bár elől a seb kicsi volt, nagyjából megtippelhettem a hátamon keletkezett sérülés nagyságát. Belegondolni se mertem, mi lesz ha... Hatalmas volt a vérveszteségem, éreztem, hogy már csak néhány percig tudok magamnál maradni.
Sok emberrel ellentétben, nekem nem pergett le az egész életem a szemem lőtt, csak pár emlék. Különös érzések kavarogtak bennem. Gyűlölet, harag, szenvedély, boldogság, hála.
Lassan értettem meg, hogy mire gondoltam. Gyűlöltem azt az elmebeteg embert, aki megfosztott a családomtól, haragudtam a rendőrökre, mert még nem fogták el, szenvedély csillogott a szemeimben, mikor visszaemlékeztem a táncedzésekre, boldogság töltött el amikor eszembe ötlöttek, miket barbárkodtunk a többiekkel. A leghatalmasabb érzés, mégiscsak a hála volt, hogy miért, én magam sem  tudom. Talán azért, mert hálás voltam a többieknek, amiért megmutatták, hogy az utcán is van élet. Hálás voltam annak férfinak aki miatt ide kerültem, mert a történtek miatt még jobban megszerettem a táncot...
Aztán semmi... Sötétség... Félelem... Hatalmas fájdalom... Zuhanás....
Zuhantam, bár nem tudtam hová. Hirtelen olyan érzésem támadt, mit akit a legmélyebbalvásból ráztak volna föl..
Néhány percre visszanyertem az eszméletemet.
- Baszki Pete gyere már, ha nem segítünk neki meghal. - jelentette ki egy hang, teljesen nyugodtan.
- Jaj Jason, mikor lettél ilyen lelkizős?
- Pofa be, és segíts!!
...